Nyári szünet 2009xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-com:office:office" />

Július 3-án végre elérkezett a várva várt pillanat: elmúlt az utolsó munka- és bölcsis nap, és megkezdhettük jól megérdemelt szabadságunkat. Másnap este el is indultunk a lakóautóval Magyarországra, szokásunkhoz híven fáradtan, rohanva és kissé idegesen. Az útnak kellően motorizálva vágtunk neki: a lakóautó mögötti utánfutón jött velünk apa motorja is. A motor természetesen nem naradhatott otthon, noha anya előre mondta apának, hogy úgysem lesz ideje motorozni. És a motor különben is veszélyes. A motor mellett még két ruhásszekrénynek is jutott hely az utánfutón. Hogy a gépjárműflotta teljes legyen, Guy, apa egyik kollégája és barátja két nappal később Magyarországra hozta az autónkat is (a csomagtartóban 3 zsák cementtel (75 kg), arra az esetre, ha Magyarországon esetleg cementhiány lenneJ))), hogy apa az utánfutóval teljes kényelemben intézhesse a nagybevásárlást. Balatonakaliban a garázsban állt még két bicikli, így kedvünkre válogathattunk a közlekedési eszközök között. Anya egyáltalán nem örült ennek a hurcolkodásnak, ám meg kellett ígérnie apának, hogy egyetlen egyszer sem mondja azt, hogy „Én megmondtam előre”, ha esetleg valami rosszul sülne el.

200 km vidám autózás után sötét felhők telepedtek a németországi autópályákra és a hangulatunkra: Köln mellett durr-defektet kaptunk! Mi az egészet észre sem vettük, csak azt, hogy hirtelen minden körülöttünk lévő teherautó elkezdett vadul dudálni. Erre csak megnéztük, mi lehet a gond. És na tessék, durr-defekt az utánfutón, a motor alatt. Így anya rögtön mondhatta is: „Én megmondtam előre”, mire apa kissé ideges lett. Apa telefonált a biztosítónak, hogy küldjenek egy autómentőt a helyszínre, de szegény báránykák sehogy sem tudtak a térképen elhelyezni minket: nem találták az Aachen és Köln közötti autópályát! Na, akkor telefonáljunk az ADAC-nak. Apa először megszámolta a pénzecskéjét, mert gondolta, hogy ez nem lesz olcsó mulatság. És milyen igaza volt! Az első kérdés így hangzott: „Van maguknál pénz?”. Válasz: „Van”. „Akkor jó, mert a kerékcsere 250 euróba fog kerülni, az új pótkerék pedig 150-be”. Hát akkor ez most így esett, ha muszáj, muszáj. Majdnem éjfél volt, mire folytathattuk az utunkat, egy 3 órás kényszerpihenő után. Akkor viszont apa nem mert 70 km/óránál gyorsabban menni. Nem kell számológép ahhoz, hogy kiszámoljuk, mennyi ideig tartott ebben a tempóban az 1300 km-es út. Nagy volt az örömünk, amikor vasárnap délután végre felcsillant előttünk a Balaton kék vize.

A bajoknak azonban még nem volt vége. Hétfőn reggel jöttek a gázszerelők. Apa motorja útban volt, apa pedig azt hitte, hogy azonnal arrébb kell vinnie, és sietett, hogy drága kincsének új helyet keressen. De ó, mizéria, a motor eldőlt és egy nagy repedés lett az oldalán. Apa természetesen ettől teljesen kiborult és nagyon elkeseredett, de estére azért visszatért a jókedve. Amikor már tényleg nagyon későre járt, anya és apa hosszas tanakodás után úgy döntöttek, hogy felhívják Guy-t és megkérdezik, hogy még messze jár-e, mert egész nap nem hallottak felőle semmit. Guy abban a pillanatban kb. 200 m-re volt a házunktól, de sajnos a rendőrség is, és az utcánk sarkán meg is büntették vezetés közbeni telefonálásért. Ne is említsük, hogy Guy életében először akkor használt mobiltelefont.

Így kezdődött hát a nyaralásunk, de szerencsére a későbbiekben nem volt részünk hasonló eseményekben.

Zomervakantie 2009 

Op 3 juli was het zover: de laatste werk- en créchedag zat erop en mochten we aan onze welverdiende zomervakantie beginnen. Anderendaags 's avonds vertrokken we dus met de mobilhome zoals gewoonlijk doodmoe, gehaast en lichtjes geirriteerd richting Hongarije. We waren wel goed gemotoriseerd: achter de mobilhome trokken we nog een aanhangwagen met de motor van papa erop. Die moest natuurlijk absoluut mee, ook al zei mama tegen papa dat hij toch nooit tijd zou hebben om ermee rond te rijden. En een motor is daarenboven ook gevaarlijk. Naast de motor lagen er ook nog twee kleerkasten op de aanhangwagen. Om het beeld en het wagenpark compleet te maken reed Guy, een collega en goede vriend van papa twee dagen later met onze auto (met drie zakken cement in de koffer (75 kg) voor het geval dat er in Hongarije geen cement te vinden zou zijn) ook naar Hongarije zodat papa in alle comfort met de aanhangwagen boodschappen zou kunnen gaan doen. En in de garage in Balatonakali stonden er ook nog twee fietsen, keuze genoeg dus. Mama was allesbehalve blij met deze verhuis, maar zij moest aan papa beloven dat ze geen enkele keer ging zeggen: "Ik heb het toch op voorhand gezegd" als er iets mis zou gaan.

Na 200 km vrolijk rijden kwamen er donkere wolken boven de Duitse snelwegen en onze gemoederen liggen: nabij Keulen kregen we een klapband. We hebben het niet eens gemerkt, maar opeens begonnen alle vrachtwagens rond ons als zotten te claxoneren. Dan maar eens kijken. En kijk eens, we hadden een klapband aan de aanhangwagen, onder de motor. Mama kon dus direct eens zeggen: "Ik heb het toch op voorhand gezegd", waardoor papa lichtjes geirriteerd geraakte. Hij belde naar Ethias om een depannagedienst ter plaatse te krijgen, maar die arme schapen konden ons niet op de kaart plaatsen. Ze konden op de kaart de snelweg tussen Aken en Keulen niet vinden. Dan maar naar ADAC bellen. Papa ging eerst zijn centen tellen, want hij dacht dat dat geen goedkope grap zou zijn. En gelijk had hij! Eerste vraag: hebben jullie geld bij? Ja. Dan is het in orde want het zal 250 euro kosten voor het vervangen van de wiel en nog eens 150 euro voor een nieuwe reservewiel. Tja, wat doe je dan, als het moet, moet het . Het was bijna middernacht toen we eindelijk weer konden vertrekken, na 3 uur stilstaan. Maar dan durfde papa niet sneller dan 70km/uur rijden. Je hebt geen rekenmachine nodig om te berekenen hoelang de reis van 1300 km in dit tempo heeft geduurd. Wat waren we blij toen we zondagnamiddag eindelijk het Balatonmeer in ons vizier hadden.

Maar de ellende was nog niet voorbij. Op maandagmorgen kwamen er mensen om een gasketel te installeren. De motor van papa stond blijkbaar in de weg en papa dacht natuurlijk dat die onmiddellijk wegmoest, en hij haastte zich om zijn dierbare bezit te verplaatsen. Maar oh god, de motor was gevallen en er was een barst in de plastic afdekking aan de zijkant. Papa was natuurlijk in alle staten en treurde hij erg om dit voorval, maar tegen dat de avond viel bedaarden de gemoederen wel. Toen het al heel laat was, besloten mama en papa om eventjes naar Guy te bellen om te vragen of hij nog ver weg was want zij hadden de hele dag niets van hem gehoord. Guy reed al op dat ogenblik zo een 200 m van ons huis, maar helaas de politie ook, en Guy werd zo om de hoek van onze straat beboet wegens telefoneren achter het stuur. Om maar te zeggen dat dit de eerste keer in zijn leven was dat hij een GSM gebruikte.

Dit was dus het begin van onze vakantie, maar verder hadden we gelukkig geen last van gelijkaardige gebeurtenissen.